Február 4-én Tuzlában gyárfoglalási hullám kezdődött, miután az előző napok gyárbezárásait követően több ezer ember került az utcára. A tüntetők a gyárkapuk eltorlaszolásával eredetileg a berendezések elszállítását akarták megakadályozni, azonban három napon belül már a nagyvárosok központjaiban is tüntető tömegek jelentek meg – és nem csak gyári munkások.
1995. december 14-én írták alá a daytoni szerződést, ami az 1992 és 1995 között tartó véres boszniai háborút zárta le. Ami akkor a Clinton-adminisztráció első jelentősebb győzelmének és a modern boszniai jövő alapkövének tűnt, az ma már – közel húsz évvel később – inkább csak arra emlékezteti a lakosságot, hogy Dayton után a háború borzalmait a gazdasági kilátástalanság váltotta fel. Bosznia-Hercegovina ugyan függetlenné vált, de az ezért fizetett ár igen magas volt. A több tízezer halott mellett százezrek menekültek el az országból, a háború miatt meg nem születettekről nem is beszélve. A széttagolt közigazgatási rendszer ugyan minimalizálni próbálja a szerb, bosnyák és horvát etnikumok közötti ellentétek lehetőségét, azonban ez a hatékonyság rovására megy: a Bosznia-Hercegovinai Föderáció tíz, a szerbek alkotta Boszniai Szerb Köztársaság pedig hét alegységre oszlik (mindegyik élén külön adminisztrációval). A gazdaság a lerombolt termelői infrastruktúra újjáépítésével ugyan megpróbált felzárkózni a régió többi országához, azonban a mindent átható korrupció miatt ez meddő próbálkozásnak bizonyult. A gyenge egészségügyi ellátást, az oktatásban meglévő hiányosságokat, valamint a lakosságra nehezedő gazdasági terheket idén februárig egy valami mindig ellensúlyozni tudta: a remény, hogy hamarosan jobb lesz minden. 19 év után jött el az idő arra, hogy leszámoljon a társadalom ezzel az illúzióval.
("A korrupt intézmények sorsa - 1", f: www.bbc.co.uk)
Az újabb gyárbezárások csak az utolsó löketet adták meg, a társadalmi robbanás már régóta a levegőben volt. A jellemzően 30-40 százalékos munkanélküliség sújtotta országban általános gyakorlat, hogy több ezer eurónyi készpénzzel kell lefizetni a leendő munkáltatót azért, hogy egyáltalán álláshoz juthasson az ember. A tarifa két-háromszorosára is duzzadhat, attól függően, hogy éppen felsőfokú végzettségű fiatal vagy egy kétkezi munkás keres állást. A fiatalok elhelyezkedési esélyei rendkívül rosszak, a sokak által utolsó mentsvárként számon tartott idegennyelv-ismeret vendégmunkásként Németországban igen, otthon Szarajevóban viszont alig kamatoztatható. (Legalábbis a munkavállaló által; a munkaadó még ezért is plusz sarcot kérhet, amikor a kenőpénz kiszámításáról van szó.)
A legnagyobb gond azonban egyértelműen a politikai elit tehetetlensége és telhetetlensége. A széttagoltság eredményeként rengeteg a politikus és még több a közszolga, akik a 3,8 millió fős lakosságra jutó 17 önálló közigazgatási egységben viszonylag szabadon oszthatják be a közpénzt. Dayton ugyan a Béketeremtő Tanács (PIC) által delegált ENSZ-főképviselő hatáskörébe utalta az ország irányítását, ez a jogkör mégsem jelentette azt, hogy az alsóbb döntéshozatali szinteken sikerült volna a nepotizmus elburjánzását megakadályozni. Amikor a gyármunkások egy újabb elhibázott privatizáció után elvesztették állásukat, nem csak a biztos megélhetés lehetőségétől estek el, de egyúttal az eddig sem túl rózsás jövőképük is kilátástalanná vált. És itt jön be a politikusok fő felelőssége: a társadalom jelentős hányada még el tudná fogadni az állandó korrupciót, ha lenne cserébe biztos megélhetés; továbbá el tudná fogadni még azt is, hogy a politikai elit saját hasznára garázdálkodik, ha közben legalább közelebb került volna az ország Európához.
Ezzel szemben az igazság az, hogy minden korábbinál reménytelenebb a helyzet. Eltelt közel húsz év az ország modern történelméből, és Bosznia-Hercegovina lényegében egy helyben áll. Sokak szerint a hazai politikusokon túl a daytoni rendezés kitalálóit is felelősség terheli, mivel a közigazgatás ilyen jellegű kialakítása révén jóformán a rendszerbe kódolták a korrupció lehetőségét. Abban viszont már konszenzus mutatkozik a lakosság körében, hogy a kiutat a nyugati nyitás jelenthetné. Bosznia ugyanis jelenlegi állapotában sehova sem kötődik: nem lett tagja a nyugati integrációs folyamatoknak, nem lett olyan sikeres, mint a szintén háború sújtotta Horvátország, és úgy tűnik, hogy az újra és újra padlóra került Szerbia gazdasága is végleg maga mögött tudja majd hagyni Boszniát. Bosznia-Hercegovina mind az Európai Unióhoz, mind a NATO-hoz mielőbb csatlakozni kíván, viszont ehhez olyan régóta halogatott intézményi és gazdasági reformok szükségesek, amelyeket a jelenlegi elit nem volt képes / nem akart megvalósítani. Első körön tehát a saját kenőpénzénél a közösség érdekeit előrébb helyező felelős politikusokra lenne szükség. Maga a felismerés természetesen nem új, azonban ami nagy lendületet adhat (és a valódi változás irányába mutathat), az a három nagy etnikum együttműködésének ígérete. A tiltakozás kezdete óta több helyen tartottak közös plénumokat a tiltakozó szerbek, horvátok és bosnyákok (például Mostarban is), ahol a politikusok felelősségre vonásán túl az ország jövőképéről is közös tanácskozásokat folytattak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az évtizedes etnikai ellentétek egyik napról a másikra eltűnnek majd, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy talán az ország súlyos belső helyzete révén a közös érdekeltség (nyugati integráció terve, csalódottság a politikusokban, csalódás a daytoni közigazgatásban stb.) elősegítheti a korábbinál szorosabb együttműködést az egyes etnikumok között.
("A korrupt intézmények sorsa - 2", f: www.washingtonpost.com)
Kétségtelen, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió is nagyra értékelné, ha a három etnikum egy ilyen „társadalmi kiegyezést” követően kérne segítséget a nyugattól. Viszont ha a nagypolitikai realitásokat nézzük, akkor azt is látni kell, hogy a korlátozott gazdasági és katonai segítségnyújtáson túl nem számíthat számottevő anyagi támogatásra a reformprojekt. Bosznia-Hercegovina ugyanis egy olyan geopolitikai tényező, amelyre a nagyhatalmak már eddig is rengeteg költöttek, miközben a közvetlen hasznok minimálisak maradtak. Bosznia fordulatokban gazdag történelme, továbbá etnikai és vallási törésvonalai mögött sajnos jóformán semmilyen kiemelkedő gazdasági vagy katonai potenciál nem található.
Ennek ellenére vitán felül áll, hogy a jelenlegi kereteket felül kell vizsgálni (például régóta húzódik az említett ENSZ-főképviselő tisztségének megszüntetése). A kérdés az, hogy az újabb rendezésben részt kíván-e majd venni az észak-atlanti tengely. Az utóbbi időkben sajnos a nyugati közösség az 1995-ben kialakított feltétekbe belenyugodva, már-már rutinszerű, közönyös külpolitikai vonulattal viszonyult Bosznia-Hercegovinához. Felmerül a kérdés: egyáltalán szüksége van bármelyik államnak Boszniára?
A tüntetők szerint a nyugati hatalmaknak éppúgy felelőssége a helyzet megnyugtató rendezése, mint a hazai politikusoké, emiatt nem is kérdés, hogy számítanak az uniós tagállamok segítségére. Mások ezzel ellentétben úgy vélekednek, hogy Dayton a nyugati erők részéről eredendően is egy ideiglenes megoldás volt, pont azért, hogy majd a boszniai társadalom saját útját járva alakítsa át a rendszert. Ez utóbbit erősíti azon érv is, mely szerint nincs konszenzus Bosznia-Hercegovina létezésével kapcsolatban sem – ebben a formában, ezzel a széttagoltsággal kell-e léteznie egy modern európai államnak?
Bosznia jelenlegi válságát tehát egyik oldalról az elvesztegetett közel két évtized belső (jellemzően szociális) feszültsége indukálta, másrészt az intézményi reformok hiánya és a politikusok alkalmatlansága, kapzsisága. Ehhez jön még a külföldi államok viszonylagos érdektelensége is: ugyan vannak határozott nyilatkozatok és van segítő szándék is, de euró milliárdokat felemésztő gazdasági struktúraváltást támogató projektek beindulására jelen helyzetben nem sok esély mutatkozik. Arra a kérdésre pedig, hogy meddig tart a „boszniai tavasz”, és átterjedhet-e Szerbiára és Koszovóra, még korai lenne válaszolni. Mindenesetre Ukrajna, Thaiföld és Venezuela után immáron Bosznia-Hercegovina elégedetlen tömegei is felkerültek a 2014-es világtérképre.
Hámori Viktor