A múlt héten hazánk legismertebb Ukrajna-szakértői találkoztak a Magyar Tudományos Akadémián, hogy megvitassák, hogyan fajulhattak el a békés demonstrációk a véres összecsapásokig keleti szomszédunknál. A kutatók a belpolitikai helyzetet, az európai relációt, az Oroszországgal fennálló viszonyt és a gazdaságot elemezték.
A szakadék szélén tátongó gazdaság
Ukrajna napjainkban egy posztszovjet strukturális gazdasággal rendelkezik. A kilencvenes években óriási mértékű, a GDP közel 50 százalékára becsülhető visszaesést szenvedett el az ország, ami a recesszió után se indult el egy növekedési pályán (ellentétben a közép-európai régióval). A volt szovjet tagállam valójában soha nem integrálódott a világgazdaságba. Itt nincsenek nemzetközi gyárak, termelőegységek, a gazdaság húzóágazata az elavult acélipar. Az oligarchikus rendszer részleges politikai stabilitást hozott ugyan, de a versenyképesség javítása szempontjából óriási akadályt jelent a mai napig: nem engedi be a külföldi tulajdont, az oligarchák viszont nem képesek megfelelő mértékű tőkeallokációra. Az ipar így csak kedvező keretfeltételek mellett tud működni, a válság éppen ennek vetett véget. A növekedés három külső tényezőn alapult korábban: az olcsó földgázon, a magas acélárakon és az alacsony nemzetközi kamatokkal kísért tőkebőségen. Ezek mind eltűntek, a helyzet így pedig katasztrofális. Az európai egységes piacon megfigyelhető kőkemény versenyt szinte biztosan nem bírnák az ukrán vállalatok, az orosz út viszont a lassú szenvedés útját kínálja. Ukrajnának – nemzetközi segítség nélkül – körülbelül két hete van a részleges államcsőd bekövetkeztéig.
Az európai kapcsolat
A belpolitikai válságot kirobbantó szerződés egy rendkívül különleges, átfogó egyezmény lett volna Ukrajna és az Európai Unió között. Alapvetően az intenzív, de aszimmetrikus gazdasági kapcsolatokat szabályozná a szerződés, az alapot pedig egy szabadkereskedelmi társulás képezné. A tárgyalások négy évig húzódtak, de semmiképp ne gondoljuk, hogy csak Ukrajna miatt nem történt meg korábban az áttörés – igazából az EU nem túlzottan lelkes keleti szomszédjának integrációja kapcsán. Az alkudozások eredményeként egy olyan megállapodás jött létre, amely aszimmetrikusan szabályozza az unió és Ukrajna kapcsolatait például a nem vám jellegű akadályok lebontása, az exportkorlátozás feloldozása, a versenyjog és az energia területén. Fontos, hogy 10-15 éves átmeneti időszakot határoz meg, de ettől még előírja a közösségi jog fokozatos használatát számos területen. Minden összetettsége ellenére az egyezmény nem oldaná meg Ukrajna rövid távú gazdasági és pénzügyi helyzetét, ugyanakkor középtávon számos pozitív hatást vetít előre (pl. működő tőke-beáramlás), hosszú távon pedig fejlődésképes pályára állítaná az országot. A szerződés emellett önmagában nem korlátozza Ukrajna azon kapcsolatait, amelyet más szabadkereskedelmi blokkokkal már kialakított vagy a jövőben kialakítani fog. Ugyanakkor, ha tovább mélyülnek az integrációs kapcsolatok, akkor Ukrajnának módosítania kell az egyéb tömbökkel fennálló viszonyait. Visszafelé viszont ez a logika nem működik, egy más államokkal kötött vámunió esetében jogi ellentmondás alakulna ki. Hovatovább a nemzetközi szerződés az ukrán társadalom számára legfontosabb vízumkérdést nem szabályozza
Az orosz reláció
Oroszországon belül sem létezik egységes álláspont Ukrajna helyzetével kapcsolatban, a központi irányítás miatt Putyin véleménye mégis hatványozottan kidomborodik a külpolitikai stratégiában. Eszerint pedig Moszkva zéró összegű játszmaként fogja fel a nemzetközi kapcsolatokat, vagyis az EU Keleti partnerség programját geopolitikai versenyként kezeli, így vált stratégiai céllá az intézményesített kapcsolatok kialakítására vonatkozó európai törekvések megakadályozása. Azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy most már a Szovjetunió volt tagállamainál tart az EU, amelyek közül három már e logika szerint át is állt (a balti államok). Moldova, Belarusz, és a kaukázusi államok persze hangyáknak számítanak az óriás Ukrajna mellett. Oroszország jelenleg egy felemelkedő nagyhatalomként tekint önmagára, a felemelkedés egyik legfontosabb eleme pedig az Eurázsiai Gazdasági Unió lenne. Ez a nyíltan az Európai Unió-féle integráció megvalósítását célzó szervezet jelenleg Oroszországot, Belaruszt és Kazahsztánt foglalja magában, igazán viszont csak akkor válhatna fajsúlyos tényezővé a világpolitikában, ha az európai pillér erősítésével Ukrajna is csatlakozna az integrációhoz. Kijev nélkül pedig súlytalanná válna a kezdeményezés, ezért helyeztek ilyen mértékű nyomást Janukovics elnökre a társulási egyezmény elutasításával kapcsolatban.
Az ukrán belpolitika
Ukrajna 1991-es függetlenné válása óta keresi a helyét a nemzetközi térben, az orosz és európai kapcsolatok mélyítése államfőkön és kormányfőkön átívelő program volt, ez a 22 évig tartó doktrína borult fel novemberben a társulási megállapodás elutasításával. A politikai elit a stratégia fenntarthatatlanságával döntő részben tisztában van, az elmúlt hónapok eseményei valójában egy belpolitikai átrendeződésként foghatók fel. Janukovics ereje részben a négy évvel ezelőtti úgynevezett alkotmányos restaurációból ered, ami a 2004-ben, a narancsos forradalom idején bekövetkezett háttéralku eredményeként az államfői jogkörök korlátozásának eltörlését jelentette. A 2010-es elnökválasztással kapcsolatban sok düh maradt az ellenzékben és sok félelem a kormányerőkben, a második fordulóban nagyon kevés szavazattal maradt le a győzelemről Julija Timosenko. A napokban szabadult volt kormányfőt az EU szerint politikai okokból ítélték el. Csakhogy az eltávolításával hatalmi vákuum alakult ki a helyén, amelyet két új párt, a nacionalista Svoboda és a Klicsko-féle Udar töltött be.
("Nem így búcsúzott", f: www.blogs.telegraph.co.uk)
Ez volt a helyzet 2013 novemberében, amikor az Euromajdannak nevezett eseménysorozat első, békés időszaka elkezdődött. A tiltakozás ekkor még az EU-val való szakítás ellen irányult, kiváltó oka a társadalmi egyeztetés hiánya és a hirtelenség volt. Ettől kezdve viszont közel két hónapon keresztül a hatalom folyamatosan hibázott, tévesen mérte fel a helyzetet, és rendre rossz döntéseket hozott. Elsőként november 30-án, amikor arra számítottak, hogy egy éjszaka alatt szétzavarhatják a diákokat és véget vethetnek a demonstrációnak. Az állami agresszió egyrészt új mederbe terelte a tüntetések irányát (az európai kapcsolatok mélyítése helyett a hatalom eltávolításának célja is megjelent), másrészt komolyabb szerepet adott az ellenzéknek, nagyjából ekkor jelent meg először a szélsőséges Jobb Szektor is. A karácsony átmeneti nyugalmat hozott, azonban a januárban – megint csak a rossz helyzetfelmérés miatt – egészen más irányt vettek az események. Botrányos körülmények között január 16-án megszavazták a költségvetést, valamint a gyülekezési és szólásszabadság korlátozását célzó törvénycsomagot. Az elemzők már itt figyelmeztettek, hogy ezzel jelentősen nőtt a gerillaháború kialakulásának veszélye, amelyre január 19-én került sor a Hrusevszkij utcai támadással. Nagyjából ezen a ponton csúszott ki az ellenzék kezéből (is) az irányítás, a szélsőséges paramilitáris erőkre ettől fogva már nem hatottak a politikai elit rendezési kísérletei – ezt mutatja, hogy Mikola Azarov január 28-i lemondása semmilyen megnyugvást nem hozott a válságban. A február 17-i héten már éppen megkezdte volna a békés rendezés feltételeinek tárgyalását a kormány és az ellenzék, amikor a véres események egészen más irányba vitték az eseményeket.
És hogy mi várható? Erre a szakértők nem tudtak választ adni, hiszen már így is rengeteg olyan fordulatot hozott az ukrán válság, ami hetekkel korábban elképzelhetetlen volt. Így bukott meg az Ukrajna területi egységének megkérdőjelezhetetlensége: először Lvovban csendültek fel a központi vezetést elutasító hangok, a napokban pedig a Krími-félsziget élén Szevasztopollal lépett az önállósodás irányába. Egyelőre a kárpátaljai magyarok biztonságban vannak, sőt, a szakértők szerinte semmilyen jel nem utal arra, hogy etnikai színezetet kapjanak az események – az én véleményem ezzel szemben az, hogy ennek minden nappal nőnek az esélyei. A gazdaság súlyos gondjai azonnali válságkezelést tennének szükségessé, azonban az ukrán vezetés évtizedek óta nem tudott erre a kérdésre (sem) megoldást találni, már pedig így nehéz lesz a fejlődést elindítani. Kérdéses továbbá, hogy az előbb-utóbb felálló régi vagy új vezetés tisztában van-e a nagyhatalmak álláspontjával: Oroszország továbbra is mindennél jobban akarja Ukrajna gyors integrációját a saját szervezetébe, az EU-val kapcsolatban viszont alapvetően kétséges irányt jelentene a tagállamiságot megcélzó politika.
Tóth Nándor Tamás
Az Ukrajna a vilniusi keleti partnerségi csúcs előtt és után c. műhelyszemináriumot az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete szervezete a Szent-Adalbert Közép- és Kelet-Európa Kutatásokért Alapítvány segítségével február 20-án. A meghívott előadók a következők voltak: Fedinec Csilla, MTA Kisebbségkutató intézet munkatársa, Deák András és Gálik Zoltán, a Magyar Külügyi Intézet munkatársai, valamint Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi adjunktusa.