Miközben az Európai Unió és Oroszország között egyre hidegebbé válik a viszony, a magyar külpolitika mindkét oldal számára tesz gesztusokat, és a diplomáciai lavírozás közepette sem feledkezik meg az orosz beruházások fontosságáról. De vajon ugyanez hogyan néz ki a túloldalról, orosz szempontból? Képes-e Oroszország megosztani a régiót, és vele együtt az EU-t, Magyarországon keresztül? (A mai cikk Pro része holnap érkezik.)
Kontra - Hámori Viktor
Az elmúlt hónapokban rendre visszatérő téma az orosz-magyar kapcsolatok alakulása, a Déli Áramlat és a paksi bővítés kérdésköre. A Keleti Nyitás kihirdetése óta nem csak intenzívebbé váltak a kétoldalú kapcsolatok, de egyben úgy tűnik, Orbán néhány, a posztszovjet demokráciákra jellemző retorikai fordulatot is átvett Putyinéktól.
Oroszország természetesen örömmel fogadta az unióval szemben egyre kritikusabb, a nyugat és kelet között egyfajta hídszerepet betölteni kívánó magyar kormányzat érdeklődését. A kölcsönös bizalom jegyében Magyarország új piacokat remél, Moszkva pedig hazánkon keresztül próbálja fenntartani a befolyását a régióban. Úgy vélem ugyanakkor, hogy az orosz törekvések nem elegendőek ahhoz, hogy Magyarországon keresztül destabilizálni tudja a tágabb régiót. Mik is a főbb ellenérvek?
Kezdjük a legkézenfekvőbb állítással, és induljunk ki a földrajzi adottságokból: Magyarország kis ország, az unió többi tagállamához mérten szerény gazdasági teljesítőképességgel – ebből következően csekély érdekérvényesítési képességgel. Oroszország hiába tudná maga mellé állítani a magyar vezetést bizonyos kérdésekben (ld. Déli Áramlat kérdésköre), ezek a manőverek az unió egységének megbontásához messze nem elégségesek. Oroszországnak mindenképpen olyan uniós partnerre lenne szüksége, aki képes az EU-n belüli párbeszédeket tematizálni, valamint a fontos döntéseket érdemben befolyásolni.
Magyarország ehhez nem rendelkezik kellő befolyással: például az oroszokkal szemben kivetett uniós szankciókat végül mi is megszavaztuk, a jelenleg még szénhidrogén-alapú uniós energiamix hosszú távú átalakításánál pedig nem fogjuk tudni megvédeni az orosz kőolaj és földgáz érdekeit. (Ami mellett most a Déli Áramlat kapcsán többször is kardoskodtunk, de a 2030-ig ívelő uniós energiastratégiában pont a fosszilis hordozók minél szélesebb körű kiváltása lesz az egyik prioritás.)
(Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin, f: www.444.hu)
Magyarország akkor is az orosz nyomásgyakorlás bástyája lehetne, ha a rajtunk keresztül futó csővezetékektől függene az uniós energiabiztonság. Csakhogy vezetékes szállítás számos alternatív útvonalon is zajlik az unió irányába, az egyéb szállítási módokról és energiahordozókról nem is beszélve. A magyar energiatranzit tehát nem rendelkezik olyan érdemi zsarolási potenciállal, ami tíz évvel ezelőtt például az ukrajnai relációban jelen volt. Nem erősíti az orosz befolyást az sem, hogy az uniós tagállamok jelentős hányada (beleértve hazánkat is) jelentős energiatartalékokat halmoztak fel az elmúlt években.
Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy az uniót gyakran kritizáló és ezzel egyidejűleg kelet felé nyitó magyar külpolitika nagyobb figyelmet kap a külföldi sajtóban, mint a kilencvenes évek óta bármelyik kormány. Valószínűleg már maga ez a kritikus hang is elnyerhette Moszkva tetszését, és ha a konkrét orosz érdekek megvalósítását Magyarország nem is tudja elérni, bizonyos retorikai fordulatokat sikerült rajtunk keresztül beemelni az uniós köztudatba. Erre jó példa a hidegháborús blokkpolitikára emlékeztető kelet-nyugat szembenállás kommunikációja, amit Putyin évek óta hangoztat, és amelyet Orbán is átvett, immár az unión belül is hangoztatva Magyarország stratégiai szerepét kelet és nyugat közt. Putyin tehát ilyen puhább eszközökkel közelebb tudott kerülni az Unióhoz, ugyanakkor ennek kézzelfogható geopolitikai eredménye nincs.
Amiben Oroszország még reménykedhet, az a hosszú távú magyar orientáció kérdése. Ez azonban sokkal inkább az orbáni kurzus választása lesz (elmozdul-e az illiberális demokrácia jegyében egy kevésbé konszenzuskereső és határozottan unióellenes külpolitika irányba vagy sem). Amennyiben a magyar-amerikai viszony tovább mérgesedik, Putyin az amúgy sem rózsás orosz-amerikai kapcsolatok javítását többek közt azzal érheti majd el, hogy megpróbálja tompítani a magyar-amerikai feszültséget, és a jóindulatú mediátor szerepében tűnik majd fel. Ez azonban megint nem jelentené azt, hogy Oroszország képes érdemben megbontani a kelet-közép-európai államok egységét. Látni kell továbbá, hogy miközben Oroszország fő érdeke pont az ő érdekeinek uniós képviselete lenne, addig Magyarország (több-kevesebb sikerrel) pont olyan témákban ment neki Brüsszelnek, amelyek Moszkvából nézve inkább csak apró belügyeknek tűnnek, mintsem stratégiai kérdéseknek.
Összegezve a fentieket, úgy vélem, Magyarország jelenleg nem képes betölteni azt a destabilizáló szerepet a régióban, amit Oroszország nekünk szán. Ehhez ugyanis nincs meg a kellő politikai befolyásunk, az unióval szembemenő kormányzati retorika pedig nem azokra a témákra irányul, amelyekre Moszkva szeretné. Putyin csak abban az esetben beszélhet destabilizációról a régióban, ha maga a magyar kormány dönt úgy, hogy végleg hátat fordít az uniónak - ez azonban nem Oroszország érdeme lesz, sokkal inkább az új utakon járó magyar diplomácia kiútkeresésének újabb (igen merész) fejezete, amiből elsősorban Putyin profitálhat majd.
A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.