Hóvári János, volt tel-avivi nagykövetünk részletesen bemutatta az izraeli kormányalakítási procedúrát a Messzelátó blogon április 30-án megjelent, "Quo Vadis, Israel? A negyedik Netanjahu-kormány elé" című bejegyzésében. Legfőbb állításait, miszerint a kialakult közel-keleti hatalmi rendszer kedvezőtlen Izrael számára, ezért Izraelnek hasznosabb lenne egy egységkormány, vitatom. Izrael ugyanis soha nem volt nagyobb biztonságban, szerves része a Közel-Keletnek, és a zsidó államnak most van leginkább szüksége egy belpolitikai válságra.
Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöknek mindössze egy napja maradt, hogy tető alá hozza a negyedik kormányát megteremtő koalíciós megállapodást. A 120 fős Knesszetben a jelenlegi állás szerint mindösszesen 61 mandátum megszerzésére van esélye, amely így azt jelentené, hogy egy renegát képviselő is megbéníthatja a kormány törvényhozói munkáját. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy Netanjahu egy ilyen bizonytalan kormánnyal is nekivág a következő négy évnek, hiszen semmilyen garancia nincs arra, hogy a megismételt választásokon jobban szerepelne, mint március 17-én. A kialakult helyzet jó eséllyel egy instabil kormányhoz vezet majd, folyamatos koalíciós válságok és botrányok tüzében fog elbukni, amire viszont véleményem szerint hatalmas szükség van.
Hóvári János elemzésében rámutat, hogy az eszkalálódó közel-keleti helyzet Izrael kárára van, amellyel szemben az egységkormány, azaz a Likud és a Cionista Tábor nagykoalíciója adhatna erős támaszt. Véleményem szerint azonban éppen Izraelnek válik hasznára az Egyesült Államok globális stratégiájában történt változás, miszerint kivonul regionális válságok közvetlen rendezéséből, támogatja a regionális hatalmi egyensúlyt, így nyomás alá helyezve szövetségeseit, hogy nagyobb részt vállaljanak saját biztonságuk szavatolásából és ne az Egyesült Államok erőforrásait szipolyozzák aránytalan mértékben. Ez a vád persze sokkal inkább megállja a helyét a NATO európai tagállamai tekintetében (lásd hazánk), mint Izrael esetében, azonban ne feledjük, hogy a közel-keleti hatalmi egyensúlyban Izrael egy kevésbé jelentős tényező. A fő kérdés a szunnita-síita ellentét, Irán és Szaúd-Arábia hatalmi harca kiegészülve Törökország visszaszivárgásával hajdani birodalmának déli területeire. Ennek az átfogó konfliktusnak lett így része Izrael, amely sokkal többet közeledett a szunnita arab világhoz az elmúlt két évben (közös konferenciák és kereskedelmi megállapodások bizonyítják ezt), mint a kilencvenes évek békefolyamata óta bármikor, a „kényszer nagy úr” szabály alapján.
("Merre tovább Izrael?" - Benjamin Netanjahu, f: haaretz.com)
Miközben a zsidó állam a közel-keleti hatalmi egyensúly egészséges részévé válik szunnita szövetségesei oldalán és jelenleg nincs (!) a zsidó államot létében fenyegető biztonsági kihívás, ez a helyzet egyedülálló esélyt ad Izraelnek, hogy rendezze belső törésvonalait, amelyek hosszútávon fenyegetik az újkori zsidó állam fennmaradását. Az egységkormány, miközben ugyanúgy koalíciós válságok tépáznák, ezeket a vitákat csak elfednék. Idén lesz 120 éve, hogy a pesti születésű Herzl Tivadar megírta „A zsidó állam” című politikai kiáltványát, amelyben megteremti a politikai cionizmus ideológiáját és a multikulturális, demokratikus, szociálisan érzékeny kapitalista nemzetállam szükségességét a zsidó nép esetében is. Izrael, mint minden fiatal állam számos alapvető kérdésben nem jutott egyezségre vagy konszenzusra, amelyet bizonyít, hogy hiányos az Alaptörvény, számos, az izraeli nemzet (azaz zsidók, arabok és más kisebbségek együttvéve) alapvető közjogi formáiról nincs egyetértés a társadalomban. A március 17-én tartott választások sem ezekről a kérdésekről szóltak, hanem az ország biztonságáról és jóléti helyzetéről. Az igazi kérdések azonban, mint a vallásosok szerepe, jogai és kötelezettségei a társadalomban, a palesztin kérdés megoldása, az új, hátrányos helyzetű bevándorlók integrációja nem valódi vitatémaként, csupán közhelyes programpontokként kerültek elő. A töredezett izraeli politikai életben sokkal inkább érezhető a status quo erők harca a progresszívakkal, nem véletlen, hogy az Avigdor Lieberman külügyminiszter vezette Izrael a Hazánk párt nem kívánt belépni a vallásos pártok „örökjogait” fenntartani kívánó kormánykoalícióba és a szintén erősen jobboldali és számos vitatott javaslattal rendelkező Izrael az Otthonunk a cikk írásának pillanatáig nem kötött megállapodást a Likuddal.
Az új izraeli kormány így elhanyagolható többséggel, a jobboldali és vallásos pártok törékeny koalíciójában fog felállni bő teret adva egy elsöprő erejű politikai csatározásnak mind a kormányon belül, mind a többi parlamenti párttal szemben. Miközben az izraeli hadsereg a megosztott térségben teljes mértékben képes megvédeni az államot, az elkövetkezendő néhány év talán az utolsó lehetőséget nyújtja az izraeli politikai elit és társadalom számára, hogy 67 évvel az állam megalapítását követően megegyezzenek a nemzeti minimum sarokköveiben, amelyre alapozva már valóban fölállhat egy nagykoalíció, nem csupán a hullámokban érkező külső fenyegetésből eredően, hanem az izraeli nemzet szilárd értékrendszerére építkezve.
Csepregi Zsolt