A szerb-magyar határra tervezett, hazánkat a hivatalos statisztikák szerint a kiugróan magas illegális bevándorlástól megvédeni akaró kerítésrendszert a szükség és a kapkodás szüli, és mint ilyen, sikertelenségre van ítélve. Ez a kudarc azonban nem minket, hanem az Uniót minősíti. Ettől viszont még a kerítés, mint szimbólum, ránk, magyarokra fog égni, ezért nem szabad megépíteni.
Nincs egy hete, hogy a kerítés körüli indulatok és viták megindultak. A magát baloldalinak tartó értelmiség és politika berlini falról, elnyomásról, kiszolgáltatott emberek kivéreztetéséről, diktatúráról, álproblémáról, szovjet időkről, 56-ról, Rákosiról meg Honeckerről beszél. A magát jobboldalinak tartó értelmiség és politika ezzel szemben nyugati árulásról, szükséges és jogos intézkedésről, az ország védelméről és elkerülhetetlenségről beszél. Kinek van igaza? Senkinek.
A kerítés (vagy fal, ahogy tetszik) ugyanis soha sehol nem volt jó megoldás. A számok szintjén egy rövid ideig talán, de morálisan semmiképp. Persze a politika soha sem az erkölcs elsődlegességéről szólt. Én mégis azt gondolom, hogy egy magát keresztény-konzervatívnak valló kormány részéről egy a szerb-magyar határra tervezett, az illegális bevándorlást megfékezni igyekvő kerítés ötlete – nem beszélve arról, ha fel is épül – mélyen immorális. Részben, mert szembe megy alapvető keresztény értékekkel. Részben pedig, mert a kormány jelenlegi tervei nem oldják meg a nyugat-balkáni bevándorlás kérdését, maximum kreálnak belőle egy szárazföldi Lampedusát. És ez, nem lehet érdeke semmilyen felelősen gondolkodó magyar kormánynak. A rövid távú politikai haszon ugyanis minden bizonnyal sokkalta kisebb lesz, ha egyáltalán lesz, mint a hosszú távú hatalmas megítélésbeli veszteség.
("Akadály, amin át lehet mászni", f: telegraph.co.uk)
Mi támaszthatja alá ezt a nézetet? Az első, hogy a szerb határon életét vesztett illegális bevándorlók száma a kezdeti időkben vélhetően növekedni fog – de még ha nem is lenne növekedés, csak egy relatíve stabilnak nevezhető szám, az is sokkal több lesz, mint a mostani nulla érték (média visszhanggal bíró eseteket számítva). Ez tehát azt jelenti, hogy azok a halálesetek, amelyek a kerítés felállítása után történnek majd, könnyen a kormány, és ezáltal az ország számlájára írhatók.
A második, hogy hiába a kezdeti, vagy akár tartós siker, onnantól kezdve, hogy a 4 méter magas és 175 kilométer hosszú határrendszer állni fog, úton-útfélen megkaphatjuk a nemzetközi sajtótól, hogy megcsúfoltuk a saját múltunkat, és újra építettük a berlini fal kicsinyített mását.
A harmadik, hogy a fal önmagában nem old meg semmit. De nem is feltétlenül azért, mert ki lehet kerülni, mint mondják sokan, hanem sokkal inkább azért, mert át lehet rajta mászni és át lehet vágni. Több ismert példa bizonyítja, hogy az Egyesült Államokban csak azok a kerítés/fal részek bírnak jelentős feltartoztató erővel, amelyek mentén folyamatos és megerősített a fegyveres határőri jelenlét. Az ehhez hasonló védelmi rendszerek esetében tehát a kezdeti 15-20 milliárdos anyag- és építési költség mindössze a kezdetet jelenti, az igazán nagy összegek csak később jönnek: fenntartás, megerősített határőrség (mind állományilag, mind felszerelésben és gépparkban), környezeti károk helyreállítása.
A negyedik, hogy külpolitikai offenzíva helyett, amely hazánk nem különösebben kedvező nemzetközi megítélését is részben célozhatta volna, beleállunk egy újabb olyan konfliktusba, ami tartósan rosszat tesz nekünk. Pedig lehetett volna ez az egész számukra pozitív is: például az olaszokkal, spanyolokkal, britekkel karöltve hónapok óta a nyugati média címoldalain szerepelve ostorozhattuk volna Brüsszelt, hogy találjon végre megoldást az illegális bevándorlás kérdésére, mert ha nem, kerítést leszünk kénytelenek emelni, holott, semmit sem szeretnénk kevésbé. Meglehetett volna tenni? Igen, meg. Sikeres lett volna? Annyiban biztosan, hogy a nemzetközi közvélemény előtt most úgy állnánk, mint áldozat. Egy szokás szerint inkompetens és döntésképtelen Brüsszel áldozata, amely a tengeri bevándorlást kezelni akarja, mert látványos, és mert Olaszország révén fajsúlyos tagállamot érint, a magyar problémákat viszont nem, mert szárazföldi utakat érint és a Nyugat-Balkánt. Utólag persze elindult valami hasonló mártírtánc Budapest részéről, ám a kerítés elkészülte után erre már senki sem lesz kíváncsi. Ott és akkor ugyanis csak egy dolog fog számítani, hogy minden előzetes konzultáció nélkül megépítettük az egészet, ellenségképet kreálva sok ezer elesettből.
("Akadály, amit át lehet vágni", f: nyugat.hu)
A fentiek alapján úgy gondolom, hogy a szerb-magyar határra tervezett kerítés sem morális, sem gazdasági, sem politikai szempontból nem állja meg a helyét. Szövetségeseket kellett volna inkább keresnünk az illegális bevándorlás által sújtott más uniós tagállamok közül, akikkel együttesen fellépve tematizálhattuk volna nekünk tetsző és hasznos módon a párbeszédet. Például, hogy a magyar kormány nem a levegőbe beszél, amikor azt állítja, hogy a nyugat-balkáni illegális határátlépők számban legalább annyian vannak, ha nem többen, mint a tengeren érkező sorstársaik, hanem ez a szomorú valóság, még a Frontex (EU határvédelmi ügynöksége) szerint is. Addig pedig meg kellett volna erősíteni a határellenőrzést minden szabad felhasználású forinttal és uniós forrással, és közben minden nap, minden percben verni kellett volna az asztalt, hogy Brüsszel egyfelől találjon ki valami átfogó megoldást, ami nem szelektál a tagállamok között, hanem egységesen kezeli a blokkot, mert a probléma mindenkit érint. Másfelől pedig, biztosítson nagyobb pénzügyi keretet azon tagok számára, akiket méretüknél, gazdasági fejlettségüknél és erőforrásaikhoz mérten sokkalta komolyabb és veszélyesebb leterheltségnek vannak kitéve, mint a többiek. Hazánk ugyanis nem csak a saját területét védi, hanem az Európai Unió egészét is.
Ezt a stratégiát azonban a kormányzati meggondolatlanság, kapkodás és a hosszú távú (valójában átmeneti) népszerűségi vágy a radikálisokkal szemben felülírta, és a kerítés ennek állít majd csúfos emléket.
Németh Áron Attila