Amikor év elején arról írtunk, hogy az orosz gazdaság hatalmas kihívásokkal néz szembe 2015-ben, akkor nem csak a strukturális gyengeségekből és az alacsony olajárakból fakadó nehézségekre gondoltunk, hanem a nyugati szankciók kedvezőtlen hatásaira is. Vannak azonban arra mutató jelek is, hogy a szankciók visszafelé sülhetnek el Európa számára.
Vlagyimir Putyin a kezdetektől magabiztosan nyilatkozott a szankciók hatásairól. Szerinte az orosz gazdaság globális beágyazottsága immunissá teszik az országot a korlátozó intézkedésekkel szemben, helyette inkább a belső gondok leküzdésére kell helyeznie a hangsúlyt Moszkvának.
Kétségtelen, hogy nem jelentkeztek azonnal a szankciók negatív hatásai, az orosz gazdaság és a vezető energiaipari vállalatok csak hónapokkal később érezték meg a külföldi technológiához és tőkéhez való hozzáférés korlátozását. Az eredmény? A nyugatról érkező tőkebeáramlás nagy mértékben lecsökkent az energetikai szektorban, ami egyből egy 40 milliárd dolláros lyukat ütött az éves büdzsén. Azonban a pénznél még jobban fog hiányozni a szektorból a nyugati technológia, amit vagy egyáltalán nem, vagy csak kerülő úton - tehát jóval drágábban - tudnak megszerezni az orosz cégek; a fő gond az, hogy a jövőbeni fejlesztések így a korábban tervezettnél jóval magasabb költségszinten valósulhatnak majd meg.
További problémát jelenthet, hogy egyes olajmezőkön a kitermelés már elérte az elérhető mennyiség 70-80 százalékát. (Ezek jellemzően az Európához közeli olajmezők.) Mivel az új mezők feltárása elsősorban a földrajzilag távolabbi részeken lehetséges, ennek költségei alapból jóval magasabbak.
("Vajon ez lesz az utolsó orosz kőolaj szállítmány Európába?", f: gazprom-neft.com)
Itt jön be egy olyan aspektus, ami mindenképpen az oroszok malmára hajthatja a vizet: mi van akkor, ha az új mezők és vezetékek kiépítése során a korábbinál jóval kevesebb hangsúlyt kap az európai piac, és inkább az ázsiai szállítások válnak a legfőbb prioritássá? Oroszországnak minden oka megvan arra, hogy megsértődjön Európára, és a jövőben a kevésbé vegye figyelembe az európai igényeket. Lesznek ennek többletköltségei? Nyilván. Megéri-e Oroszországnak az állandó vesződség az EU-val? Egyre kevésbé.
Ha az oroszok el akarják kezdeni azoknak a nagy kapacitású mezőknek a feltárását, amiktől a következő évtizedek bevételeit remélik (mélytengeri, északi sarki és palaolaj projektek), akkor az amúgy is rendkívül drága beruházások finanszírozásához a szankciók miatt kieső nyugati partnerek helyett új üzlettársak kellenek.
Tavaly került aláírásra az az orosz-kínai megállapodás, amiben a felek vállalják a Szibéria Ereje nevű földgáz-csővezeték megépítését 2019-ig. Ez az üzlet valószínűleg csak a kezdet, amit további kínai vezetékek követhetnek. Ezzel párhuzamosan zajlanak a tárgyalások Dél-Koreával, Japánnal és Indiával is a szénhidrogén-export volumenének növeléséről. Mivel egytől egyig olyan országokról beszélünk, ahol a technológiai fejlődés és/vagy a népességszám gyarapodása új energiaforrások bevonását igényli, Moszkva esélyei kifejezetten jónak tűnnek.
Más kérdés, hogy Oroszországnak minden korábbinál jobban kell fáradoznia a korrekt politikai viszony kiépítésén (pl. Kína vagy Japán relációjában), hiszen az energiaexport diverzifikálása elsősorban az oroszok érdeke. Japán bármikor megállapodhat más országokkal is az energiahordozók importjáról, ha úgy érzi, nem sikerül konfliktusmentes kapcsolatot kialakítani az orosz vezetéssel.
("Szibéria ereje = Putyin ereje", f: gazprom.com)
Mik tehát a tanulságok? Oroszországnak katonai és politikai értelemben vissza kell fognia magát az ázsiai porondon, miközben Európát továbbra is szabadon ostorozhatja. Európának viszont itt egy újabb lecke arról, hogy változnak az idők - a szankciók ugyan önmagunkban megfelelő válaszlépésnek tűntek, de vannak nem kívánt hatásai Európára nézve is: 1) a szankciók révén egy sor nyugat-európai vállalat oroszországi bevételei is elapadtak, ami szükségszerűen tovább gyengíti a szankciók melletti érveket; 2) változnak a globális energetikai erőviszonyok is, így Európa végleg elveszítheti egyik legfőbb beszállítójának a bizalmát.
Lehet, hogy Európa ezúttal túl messzire ment?
Hámori Viktor